Pegazus, a múzsa csókja, avagy az ihlet

„Inspiráció, enthuziazmus: a művészi alkotások létrehozását megindító sajátos lelkiállapot, melyet felfokozott érzékenység, lelkesült hangulat, alkotásra ösztönzöttség jellemez. E sajátos lelkiállapot magyarázatát a régebbi gondolkodók abban keresték, hogy a művészt ilyenkor valamilyen isteni, túlvilági hatalom szállja meg, s ez nyilatkozik általa; a modern lélektan azonban minden transzcendens tényező nélküli magyarázatot nyújt az ihlet jelenségére.” - írja az online kislexikon. Egy idézet szerint „Az alkotás harminc százaléka ihlet, a többi munka”, egy másik szerint pedig „Az ihlet a lusta írók kifogása”.

Képzeljük el most lelki szemeink elé a földet – bipoláris. Egyik fele a lexikoni meghatározás, a másik fele pedig a két idézet; és köztük van a lényeg. Függetlenül attól, hogy mi is a mi, vagy mások véleménye, mindannyian elismerhetjük, hogy létezik ez a „dolog”, és igen, szükséges. De miért is? Ihlet nélkül nincs ember keze általi alkotás, ahogy gondolkodás, beszéd nélkül sincs ember. Nem robotok vagyunk, bár, ha nagyon ki akarjuk cifrázni a dolgot, akkor mondhatjuk azt, hogy a robotok programjai az ő „ihletük”.

Mi, emberek teljes jogú lények vagyunk az alkotások földjén, függetlenül attól, hogy a bolygónk, vagy a világegyetem mely részén tengetjük mindennapjainkat. Azért születtünk, hogy egyéniségek legyünk, s nevezzen bárki naívnak e gondolatok leírása után, de azért is vagyunk itt, hogy hagyjunk itt egy nyomot magunk után, bármilyen kicsire is sikerüljön az. Nem kell Da Vincinek, Picassónak vagy Shakespearenek lennünk ahhoz, hogy valami igazán szépet és maradandót alkothassunk.

Már az ókori filozófusok is rájöttek arra, hogy létezik egy elsődleges-, és egy másodlagos természetünk. Az elsődleges minden esetben egyedi, és már a születéskor eldöntetett. A másodlagos a nevelés által jön létre. Ahhoz, hogy alkotni tudjunk az elsődleges természetünkhöz kell visszahajolnunk, ha ez a folyamat sokak számára nem is tudatos. És ha ez esetleg nem sikerülne, akkor ehhez a sokszor emlegetett ihlethez fordulunk. És akkor, ez után a szép hosszú bevezető után tegyük fel a kérdést!

Mégis mi lehet ihletforrás? A válaszom erre: Bármi! Legyen egy érzés, egy gondolat, vagy egy egyszerű hétköznapi tárgy, esetleg egy természetben rejlő csoda. Egyszer egy fojtónyakörvet 'használtam', mint ihletet. Ezt a nyakörvfajtát – tudtommal – nagyobb testű „harci” kutyáknál alkalmazzák, és azért „jó”, mert így a kutyát ez is visszafogja, hogy rángassa a pórázt, így pl. ne ugorjon rá egy másik kutyára, esetleg emberre. Egyfajta biztonsági nyakörv ez. Az évek során rengeteg nyakörvet készítettem már, de mind csak az a „sima”, „hagyományos” nyakörv volt. Egyszer azonban láttam egy műsort, ahol egy kutyán épp véletlen fojtónyakörv volt, és feltettem magamnak a kérdést – Miért is ne? Ha egyszer ihletet kaptam :) → Íme hát, az eredmény:

egy "igazi" fojtónyakörv és az ihletett nyakék

Egy másik alkalommal a MallWorld nevezetű flashjáték ihletett meg. Ez szinte nem is ihletés volt, szinte már másolás, ugyanis nagyon kevés dolgon változtattam a nyakéken. A lényege csupán annyi volt, hogy kisebb csipkét használtam, és picit másképp helyeztem el a karikát.

egy MallWorld-ös kép a Collar nyakékkel és az ihletett változat

A nyakékekről most áttérnék a fülbevalókra. Nem sok fülbevalót készítettem eddig (nyakéket lényegesen többet), így a fülbevaló készítés terén még bőven bontogatom a szárnyaimat :) . Bizonyára sokan hallottatok már Vivienne Westwood tervezőnőről, aki az egyik nagy kedvencem, pedig nem vagyok híve a divatmárkáknak. A Westwood dolgokat viszont némiképp mégis magaménak érzem. Ezért egy alkalommal egy fülbevalója nagy hatással volt rám, annyira, hogy muszáj volt megjelenítenem magamnak is a hatást. Bár stílusában a tűzzománcgyöngy miatt lehet hogy sokan teljesen eltérőnek találják a két fülbevalót, de azt hiszem tagadhatatlan hogy van közük egymáshoz – ha más nem is, legalább a biztosítótű.

a Vivienne Westwood által tervezett fülbevaló és az ihletett változat

Inspirációt keresni nem bűn. Más tollával ékeskedni az.
A legfontosabb alapelvünk ékszerkészítés közben mindig az legyen, hogy saját magunkat kövessük, a saját elképzeléseinket és érzéseinket. Ne ijedjünk meg soha, ha valami nem sikerül rögtön, és soha ne adjuk fel. Tegyük félre inkább azt a darabot, vegyük elő pár nap múlva, és egész másképp fogjuk látni a világot. Nem kell nekünk híres ékszertervezőnek lennünk, hogy egyéni és egyedi kiegészítőkben díszeleghessünk, a legfontosabb csak az, hogy járjunk nyitott szemmel, és ne engedjük meg azt, hogy az inspiráció útjába bármi is álljon. Rajtunk múlik, mint a Leány gyöngy fülbevalóban című filmben (ami a festmény készülésének körülményeiről szól), hogy milyen színűnek látjuk a felhőt; tényleg csak fehér? Nincs benne sárga, kék, zöld? Ha a természetet szeretnénk „használni”, mint ihletet, ezt soha ne feledjük – nem csak egyféle kék vagy zöld van, ahogy nem csak egyféle fekete vagy fehér létezik.

Zárógondolatként annyit tennék még hozzá, hogy minden bizonnyal ez a kis bejegyzés inkább biztatás, mint lámpás az útvesztőben, de azért remélem, hogy tudtam valamennyit segíteni mindenkinek :) !

Minden jót!

P-Blither